15 éves a BOOOK Kiadó!

Kérdése van? Hívjon minket! +36-30/252-1299

 

          

Blog

Piroch Gábor: Donár, a gyöngyház hercege

Piroch Gábor: Donár, a gyöngyház hercege

A kalamaru-szigetek

"A horizont fölé emelkedő napkorong erősödő fénye szétáradt a Trópusi-óceán felett, majd a Kalamaru-szigeteket elérve felborzolta a kopasznyakú kakasok taraját, mire azok hangos kukorékolásba kezdtek.

Az egyik pálmafából készült házikó résein keresztül beszökő sugarak addig izegtek-mozogtak, amíg meg nem találták Donár bambuszrudakból készült ágyát, és csiklandozni nem kezdték a fiú arcát és hasát. A fiú próbálta elhessegetni magáról az aranyszínű csíkokat, akárcsak az ember a feje körül zümmögő legyet. Álmodott, és nem akart felébredni belőle.
Kiskorától kezdve visszatérő álmát látta megint, ami különös, vegyes érzésekkel töltötte el testét és lelkét: tündérszépségű lány úszik feléje a kristálytiszta vízben, hosszú haja hullámokat vet aranypikkelyekkel borított testén, felé nyújtja a karját, és segítséget kér… Donár szorosan
behunyta a szemét, fejét mélyen befúrta párnái közé, és figyelte a lassaneltűnő álomképet, mint az elillanó káprázatot.
Kakadu, az óriáspapagáj a szobában kifeszített egyik kötélen illegett-billegett.
Látva, hogy kis barátja már mocorog, reszelős, érces hangján szólt a fiúhoz:

– Ééébrressztő fiatalúr, éébrressztő! Kukooréékolnak a kakasok! Haassaadrra süt a nap!
Donár leugrott a fekhelyéről, és az orrát Kakadu csőréhez dugta. Mélyen belenézett egyik, majd másik szemébe, megcirógatta a madár fején meredező színes tollakat, és így szólt hozzá:

– Csendesebben, jómadár! Felébreszted nagyapát. Hadd aludjon még egy kicsit.
Az ajtón ekkor hangos szuszogás, mormogás kíséretében valaki kaparászni kezdett.
– Biztosan Kapibara az. Engedd be, és nyisd ki az ablakokat. Addig keresek nektek is valami reggelit – biccentett a fiú Kakadunak.
A nyíló ajtón át Kapibara, a vízidisznó viharzott be a szobába. Körbeloholt mindent, és amilyen gyorsan csak tudott, egy kicsit megrágcsált ezt-azt.

– Kapi, ne csináld már, ne rágcsálj! Vagy legalább ne a nagypapa bútorait!
Sok minden nem volt a házban, amelyet szerényen, a szigetlakók hagyományainak megfelelő ízléssel rendeztek be. 
Kapibara nem hallgatott Donárra:
beloholt az öreg szobájába, felugrott az asztalra, onnan Mata bácsi gyékényből szőtt függőágyára, majd kényelmesen elhelyezkedett a ringatózó fekvőhelyen. Donár csípőre tett kézzel, elképedve
nézte, mit művel kis barátja.

– Az öreg már rég felkelt. Láttam kihajózni a lagúnák között – röfögte Kapibara.
A fiú kiment az erkélyre, teleszívta tüdejét az illatos levegővel, és szétnézett. Otthonukat Donár és Mata egy, az öböl hullámaitól és az erős széltől védett sziklapadra építették.
A házuk mellett a Wakama-folyó kiszélesedő nyaka olyan közel torkollt az óceánba, hogy a kis ház
teraszáról könnyedén bele lehetett dobni egy kavicsot az édesvízbe. Donár nagyot füttyentett Matának, aki nem messze tőlük, a ladikjában állva halászott. Az öreg vidáman integetett vissza unokájának.

– Gyerünk! – szólt Donár Kapibarának és Kakadunak. – Nézzük meg, mit fogott az öreg! – majd az erkély korlátján átugorva belerohant a lagúna vizébe.
Titi és Toto, a két palackorrú delfin, Donár vízi pajtásai boldogan csatlakoztak barátjukhoz. Kapibara rohant utánuk, és közben lihegve kiabált:
– Mehet az úszóverseny?
Amikor a hajóhoz értek, Mata lecsendesítette őket:
– Nyugi, gyerekek! Elriasztjátok a sügéreket!
Kakadu a csónak végén landolt, és azt leste, hátha kap az öregtől egy kis halat. Mata, akárcsak a többi pálmakunyhóban lakó sorstársa, egyik napról a másikra élt halak, tengeri csillagok, rákok, kagylók elejtéséből és vadászatból. Hajlott kora ellenére még mindig aktív volt, de kiöregedett katamaránjával már ritkán merészkedett a nyílt óceánra, és a környező szigetekre sem vitorlázott át szívesen.
Esténként a tábortűz köré telepedve Mata sokszor mesélt unokájának és a többi gyereknek arról, hogy az elmúlt években több óriási vitorlás hajó is vesztegelt a korallzátonyok mögött. A ritkán felbukkanó, messziről jött idegenek többsége békés szándékkal érkezett, és csak rövid ideig maradt. Voltak azonban olyan hajósok is, akik kincseket keresve átkutatták a környező vizeket és bejárható területeket, majd magukkal hurcoltak néhány falubelit, köztük Donár szüleit is. Erről a fiú sokszor kérdezte Matát. Hány éves volt, amikor elvesztette a szüleit?
Hogy nézett ki az anyukája és az apukája? Mata ezekre a kérdésekre mindig türelmesen válaszolt.

Egy este az emlékek felidézésekor könnyek csillogtak a szemében. Az öreg érzelmeivel küszködve terelte el a beszélgetést, és válaszolt a többi gyerek kérdéseire is:
– Mata bácsi, tényleg laknak szellemek a hegy belsejében?
– Ugye a dzsungel sűrűjében nincsenek kísértetek?
– Mata bácsi, tessék mesélni Baktaarról, az Óceán Réméről!
– Igaz, hogy mindent és mindenkit felfal?
A gyerekek Baktaarról szóló kérdéseire válaszolva az öreg elmondta, hogy ezt a félelmetes ragadozót még soha senki nem látta közelről. 
Figyelmeztette hallgatóit, ha a nyílt óceánon halásznak, vagy szigonnyal vadásznak, és közben repülőhalakat, óriás rájákat látnak csoportosan
menekülni, azonnal húzódjanak vissza a sekélyebb, parti öblök felé, mert Baktaar a közelben portyázhat."