Polgár Árpád: Egy polgár sorsa

A barátaival kalákában egy helyes kis háromszobás házikót épít a bélatelepi dupla telekre.

A nyaralóban viszont egészen más világ van, mint otthon. Nincs titkolózás, apám autóval jár, nem sugdolóznak a hátunk mögött, és nem kell a házba betelepített Feriéket kerülgetni.

A bátyáimat lassan már csak itt látom, de Tibi ide is ritkán jön, főiskolás. Az ikrekkel más a helyzet, ők gyakran jönnek, és általában nem egyedül. Most is öt sátorra való 18-20 éves fiatal nyüzsög a telken. Anyámék nincsenek itt, rám Zsiga barátnője, Ági vigyáz, nagyon odavan a bátyámért, aki hétpróbás nőcsábász hírében áll.

Esténként táncolni mennek, én pedig egyfolytában azért könyörgök, hogy engem is vigyenek magukkal. Abban bízom, hogy anyámék nem érnek vissza estig, és elmehetek velük. A teraszon bömböl a Tesla tárcsás magnó, én táncolok, bemelegítek az esti bulira. Lassan 9 óra, de ekkor a sarkon bekanyarodik apám autója. A fiúk készülődnek, én anyám elé rohanok, lázasan igyekszem a csomagokat becipelni. Ám hiába töröm magam, anyám hajthatatlan:
− Árpikám, te még csak hétéves vagy, nem mehetsz el szórakozni! – Nem tűr ellentmondást, pedig a többiek is próbálják rábeszélni:
− Ugyan már, édesanyám, nyár van, és tizenegyre hazahozom! – kérleli Viki bátyám is.
− Maradj szépen itthon, kisfiam! – zárja le a beszélgetést anyám, mire én dühösen a szobámba vonulok, és becsapom az ajtót.

Talán már egy órája is megvan, hogy itt duzzogok, amikor kívülről elhúzza valaki a függönyt.
− Gyerünk, mert elkésünk a fellépésedről! – szól be az ablakon halkan Zsiga.

A megszólalásig hasonlít Elvis Presley-re, legalábbis ami a hajviseletét illeti. Bemászik. Összekapja a ruháimat, és átemel a párkányon.
− Nem lesz ebből baj? – kérdi Ági.
− Ugyan, nem fogják észrevenni! – nyugtatja Viki.
− Nem akarok betétes cipőben menni! – görbül le a szám, amikor az árok partján ülve Zsiga húzni kezdi a lábamra a randa, magas szárú, drapp betétes gyerekcipőt. – Én is olyat szeretnék! – mutatok bátyám tűhegyes orrú jampicipőjére. Anyám nevezte így rosszallóan a nemrég vásárolt divatos lábbelit, amikor először meglátta fiai lábán, akik büszkén feszítettek a kényelmetlennek tűnő műbőr költeményben.
− Jampicipőt akarok! – nyafogok tovább magamon kívül.
Kis tanácstalanság után Ági kezébe veszi az irányítást. Hízelegni kezd:
− Olyan szép ez a cipő, nekem jobban tetszik a betétes, mint a jampi! – hajol le hozzám ez a jó illatú, pörgős szoknyás, fehér körömcipőt viselő nagylány.
Tetszik nekem – korkülönbség ide vagy oda –, legszívesebben megtartanám magamnak, ahelyett, hogy Zsigának adjam.
− Gyere! – folytatja mézédes hangon, a szemembe mosolyogva. – Vegyük fel ezt a klassz cipőt, és vigyél el engem a bálba!
Így már egészen másként fest a dolog; nem ellenkezem tovább, sőt dagad a mellem a büszkeségtől,
− Tudja a gyerek a dolgát? – kérdi idegesen Dini, a kultúrház igazgatója a bátyáimtól, akik körül legalább fél tucat lány forog.
− Ide figyelj, Árpi! Vegyük át még egyszer, amit útközben tanultál! – kezdi Viki, miközben leguggol hozzám. – Felugrasz a dobogóra, és tvisztelsz, ahogy csak bírsz. Addig maradsz, míg a zene szól.
Zsiga közben elhúzza a színpadi függönyt, és már löknek is befelé. Ma én vagyok az ingyen belépőjük. A terem tele van vidám fiatalokkal. A színpad másik végében zenekar játszik, én egyből belevágok, és járom a tvisztet a betétes lakkcipőmben, kifulladásig. A végén megkoronáznak mint tvisztkirályt, és az egész terem őrült táncba kezd. A nagylányok kézről kézre adnak, nagyon élvezem. Elhatározom, hogy zenész leszek, és rock and rollt fogok játszani.

Éjjel három óra körül indulunk haza, de már az utca elején apánkba ütközünk, aki a sarki lámpa fényénél hosszú hálóingében úgy néz ki, mint Hamlet apjának szelleme. Észrevette, hogy bátyáim elkötötték a 15 éves DKV-ját, de amikor megpillant a hátsó ülésen, amint az igazak álmát alszom, azt hiszi, rosszul lát.

Másnap délelőtt bátyáim a barátaikkal már készülődnek vissza Budapestre. Talán azért, mert tegnap éjjel kaptak egy kis leckét apámtól. Szép sorban indulnak a motorok, mindegyiken ketten ülnek, kivéve Zsigáét, ő éppen Ágitól, szentgróti barátnőjétől búcsúzik, aki még egy hétig itt marad
velem Bélatelepen.

Ezek a balatoni nyarak egy új világ kapuját nyitják meg előttem. Elsősorban az ikrek és pesti barátaik egészen más, városias életformájába szeretek bele. Hozzájuk szeretnék hasonlítani, és az ősz, amikor vissza kell térni az álmos kisvárosba, Zalaszentgrótra, mindig lehangol."